Nem először borul lángba Amerika amiatt, hogy nem megfelelő rendőri intézkedés közben, vagy annak következtében életét vesztette egy színesbőrű ember. Ennek a posztnak nem célja, hogy az évszázadok alatt kialakult és rendkívül összetett társadalmi jelenség hátterét boncolgassa, de azzal, hogy bemutat egy, a történelemből ismert színesbőrű hölgyet, aki bekerült a brit arisztokrácia legmagasabb köreibe, egyértelműen az is célja, hogy kifejezze kiállását a rasszizmus ellen.
Már régóta szerettem volna bejegyzést készíteni színesbőrű felmenőkkel rendelkező arisztokratákról, de úgy vélem, az Egyesült Államokban zajló események most adtak ennek aktualitást. Több posztom is lesz a témában, ezek közül az első Dido Elizabeth Belle-ről fog szólni, akinek rendkívüli történetét a szélesebb közönség talán soha nem ismerte volna meg, ha nem készül életéről egy szép film, a 2013-as „Belle”. A kosztümös drámából kiderül, hogy a 18. században élt félvér Dido - a társadalmi stigma ellenére, ami akkoriban a színesbőrű embereket és a törvénytelen gyerekeket övezte - nemes hölgynek kijáró körülmények között nőtt fel, habár nemesi címe helyzetéből fakadóan nem volt.
Dido Elizabeth Belle másodunokatestvérével, Lady Elizabeth Murray-vel
Dido Elizabeth Belle úgy került a brit arisztokrácia legmagasabb köreibe, hogy édesapja, Sir John Lindsay (akinek családja a skót Lindsay-klánba tartozott), magas rangot töltött be a brit tengerészetnél, és egyik küldetésén beleszeretett egy fekete rabszolganőbe, Maria Belle-be. A pár az úgynevezett brit Nyugat-Indiákon, a Karib-térségben találkozott. Románcukból itt született Dido 1761-ben, természetesen rabszolgaként. Miután a kislány édesanyja meghalt, édesapja négy éves korában magával vitte őt Angliába, és nagybátyja, William Murray, Mansfield első grófjának gondjaira bízta, mivel őt újabb küldetés várta távoli tengereken.
Voir cette publication sur Instagram
Akkor még senki nem gondolta volna, hogy a kislánynak szerepe lesz a brit rabszolgakereskedelem eltörlésében. Londonban akkoriban már legalább tízezer színesbőrű ember élt, és történészek szerint talán még ennél is több félvér, akik között kétségtelenül számos szerelemgyerek, vagy akár nemi erőszak következményeképpen született férfi és nő volt. Tehát önmagában egy színesbőrű ember látványa az akkori Londonban már nem okozott sokkot. Az azonban egyedülállónak számított, hogy egy arisztokrata család befogadjon, és saját lányaként neveljen fel egy bármilyen származású törvénytelen gyereket, nem beszélve egy félvér kislányról. Az akkoriban az angol „Lord Chief Justice” vagyis a Legfelsőbb Bíró tisztségét betöltő Mansfield gróf - akinek házassága gyermektelen volt - háztartásában már nevelkedett egy kislány, egy elhunyt családtag lánya, Lady Elizabeth Murray. A két másodunokatestvér egyidős volt, és nővérekként nőttek fel a ma Londonhoz tartozó Kenwood House-ban.
Voir cette publication sur Instagram
Didóra azonban némileg eltérő szabályok vonatkoztak, mint Lady Elizabethre: amikor más nem volt jelen, családtagként kezelték, de ha vendégeket fogadtak vacsorára, vissza kellett vonulnia. Az étkezés után azonban csatlakozhatott a hölgyekhez. A házban megforduló vendégek elmondása szerint mindenkit meghökkentett a fekete bőrű, göndör hajú hölgy jelenléte, akinek műveltségéről elismerően nyilatkoztak. Dido státusza azonban nem csak származása miatt volt problémás. Sötét bőrénél valószínűleg többet nyomott latban törvénytelen volta, hiszen akkoriban a „bastard”-nak nevezett zabigyerekeket társadalmi megvetés övezte.
Voir cette publication sur Instagram
A vendégekkel ugyan korlátozták érintkezését, ezt leszámítva azonban hasonló előjogokat élvezett, mint bármelyik más arisztokrata hölgy. Életéről hasznos adalékokkal szolgál egy bizonyos Thomas Hutchinson, Lord Mansfield barátja. Hutchinson Amerikában Massachusetts kormányzója volt korábban, de mivel a függetlenségi háborúban az angol király pártját fogta, át kellett tennie székhelyét Londonba. Személyes naplójában beszámol Dido-ról, és arról, hogy a lánynak drága orvosi ellátást biztosítottak, hálószobája luxussal volt berendezve, ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy másodunokatestvérével, Lady Elizabeth-tel egyenrangúként kezelték. Először így ír Dido-ról:
"Egy fekete bejött vacsora után, és a hölgyek közé ült. Kávé után a társasággal sétált a kertben, a fiatal hölgyek egyikével karöltve."
Más források arról írnak, hogy Dido pompás ruhákban járt, személyzet gondoskodott róla, zongorázott, hímzett, tanulhatott, sőt, amikor nevelőapja felismerte, hogy a lány különösen éles eszű, maga mellé vette, hogy segítsen neki jogi munkájában írnokként. Ez akkoriban teljesen szokatlan elfoglaltság volt egy arisztokrata hölgynek, hiszen az ilyen munkát szinte kizárólag férfi titkárok intézték. Ráadásul Dido önálló egzisztenciával is rendelkezett: miután édesapja elhunyt a lány 26 éves korában, nagyobb örökséget hagyott rá. Ezt később Lord Mansfield is kiegészítette évi apanázzsal, és végrendeletében biztosította a lány szabadságát is.
Arról is ír Hutchinson, hogy a lány írnokként szolgált nevelőapja mellett: "Belle-t percenként hívta az úr mindenféle dolgok miatt, aki a legnagyobb figyelemmel követte mindazt, amit a gróf mondott neki." Belle-ről édesapja, Sir John Lindsay gyászjelentésében is megemlékeznek: ebben azt írják, hogy Lindsay „törvényes örökösök nélkül halt meg”, de „maga mögött hagyott egy természetes gyermeket, egy mulatt lányt, aki Mansfield gróf otthonában nevelkedett csaknem gyermekkorától, és akinek szerethető felépítése és eredményei a legnagyobb tiszteletet váltották ki Őlordsága minden rokonából és látogatójából.”
Voir cette publication sur Instagram
Dido egy ideig a kenwoodi tej-és szárnyasgazdaságot igazgatta. Ez jellemző volt olyan hölgyek esetében, akik pártában maradtak, de az nem, hogy jogi ügyekben segítettek. Végül Lady Elizabethez hasonlóan ő sem maradt hajadon: nevelőapja halálát követően, 1793-ban Dido megházasodott. John Davinier-hez, egy francia férfihoz ment hozzá, aki a Belle című film szerint jogász volt, valójában azonban intéző. Legalább három fiuk született.
Dido Elizabeth Belle 43 évesen hunyt el. Férje újraházasodott, és két újabb gyermeket nevelt fel második feleségével. Dido és az ő utolsó leszármazottja, Harold Davinier 1975-ben halt meg Dél-Afrikában gyermektelenül.
Inspiráló festmény
A Dido életéről szóló 2013-as film rendezője, Amma Asante Bafta-díjas rendező egy 1779-ben készített festmény miatt kezdett kutatómunkába. Miközben a David Martin által festett portrét tanulmányozta, kibontakozott előtte a két "testvér", Elizabeth és Dido története. Maga a kép különlegesnek számított akkoriban, és jól érzékelteti, milyen megbecsült szerepet töltött be Dido a Murray-család életében. A művész ugyanis nem unokatestvére, Elizabeth alávetettjeként, hanem egyenrangú társaként ábrázolta Dido-t.
Esther Chadwick, a Yale Egyetem művészettörténész professzora a festményről azt mondta a Telegraph című brit lapnak: „Figyelemreméltó, hogy Didót ugyanolyan magasnak ábrázolja a festő, mint Elizabeth Murray-t. De ami a legszokatlanabb, az, ahogyan Dido kitekint a képből.” Ez abban a korban, amikor a feketéket legfeljebb a fehérek kiegészítőjeként, társadalmi státuszuk megerősítéseképpen ábrázolták, többnyire szolgaként, valóban szokatlannak számított. A festmény egy ideig a Kenwood House-ban függött, néhány éve azonban Lord Mansfield ősi otthonában, Skóciában, a Scone Palace-ben látható.
A Zong-ügy és a rabszolgakereskedelem eltörlése
Lord Mansfield többször is ítélkezett olyan ügyben, ami a rabszolgák helyzetét érintette. Önmagában ez a része is nagyon érdekes a történetnek, de nem szeretném, hogy végtelen hosszúságúra nyúljon ez a poszt, emiatt csak érintőleg beszélek róla, és ha valakit érdekel, akkor erre a linkre kattithat a részletekért!
Mansfield első grófja John Singleton Copley festményén
Mansfield gróf 1772-ben egy rabszolga javára ítélkezett, akit nem engedett Angliából visszaküldetni a Nyugat-Indiákra, és ott újra eladni, mondván, hogy a rabszolgaságot, mint intézményt nem lehet semmiféle okkal védeni, sem morális, sem politikai szempontból. Mansfield úgy ítélte meg, hogy a rabszolgaságnak brit fölön nincsenek törvényi alapjai, és nem támogatja azt a közjog. Az abolicionisták mozgalmának az ítélet nagy lendületet adott, mert azt úgy vették, mint ami megállapította a rabszolgaság törvényen kívüliségét brit földön. Lord Mansfield kortársai úgy vélték, hogy nevelt lánya, Dido befolyása jelentősen hozzájárult a bírói ítélethez.
J.M.W. Turner: Rabszolgatartók a tengerbe dobják a haldoklókat és a halottakat egy rabszolgákat szállító hajóról
Az úgynevezett Zong-ügyben született ítélete is hatalmas lépést jelentett a brit rabszolgakereskedelem felszámolásához vezető úton. A Zong rabszolgákat szállító hajó volt, amely 1781-ben Jamaikába tartott. Tulajdonosainak később bíróságon tett állítása szerint navigációs hibák miatt nem maradt elég ivóvizük, ezért Jamaikához közeledve a legénység 133 rabszolgát a tengerbe dobott. A tömegmészárlást azért követték el, hogy ezzel megmentsék a hajó további 300 utasát, és hogy az „elvesztett rakományért” felvehessék a biztosítási díjat.
A Gregson rabszolgakereskedő társaság - amely az akkori szokásoknak megfelelően rakományként biztosította a hajó fedélzetén utazó rabszolgákat - kérvényt nyújtott be biztosítójához, hogy fedezze a kárt. A biztosítótársaság azonban visszautasította ezt, és hosszas pereskedés után Lord Mansfield elé került az ügy. Ő végül úgy ítélkezett, hogy a tulajdonosok nem jogosultak a biztosítási díjra, mert nem látta bizonyítottnak, hogy a rabszolgáknak valóban vízhiány miatt kellett meghalniuk - valószínűleg biztosítási csalás áldozatai lettek.
"Nem törvényes életeket feláldozni, hogy megkönnyítsék a biztosítási díjak kifizetését - legyen szó akár lovak, akár emberek, rabszolgák életéről. Ez sem nem törvényes, és nem is helyes. (...) Az a véleményem, hogy a rabszolgaság olyan utálatos helyzet, amit semmi nem támaszt alá" - a Belle című filmben Mansfield gróf ezekkel a szavakkal zárja az ítélethirdetést. Ha nem is éppen ez hangzott el tőle aznap a bíróságon, egy biztos: az ítélet ebben a szellemben született.
