Összeér Diana múltja és jelene a Spencer című filmben, amely a hercegnő életének egy szimbolikus karácsonyát mutatja be egy jelképes helyszínen. Habár a forgatásról kiszivárogtatott képek csodásak voltak, és sokakkal ellentétben nekem nem volt ellenérzésem Kristen Stewarttal szemben sem– olyan bírálatok érték, hogy egy amerikai színésznő, aki olyan filmekben játszott, mint a Twilight, nem méltó a szerepre, kifejezéstelen az arca, stb… - , mégis attól tartottam, hogy a film csalódás lesz, mint a Jackie, ami szintén Pablo Larraín rendezése. A chilei rendező ezúttal azonban lenyűgözőt alkotott, Kristen Stewart pedig teljesen feloldódik szerepében. Mivel nem vagyok filmkritikus, ellenben rendszeresen elemzem a királyi család körüli történéseket, az alkotást inkább erről az oldalról közelítem meg. Az írás spoilereket tartalmaz!
Fotó: a film forgalmazója, a Fórum Hungary Kft. jóvoltából
Diana egy lehajtott tetőjű cabriót vezet, miközben a királynő sandringhami birtokát keresi az észak-angliai Norfolkban, és néha lassít, hogy ránézzen egy térképre – erősen szimbolikus jelenet, ami egyértelművé teszi, hogy a wales-i hercegnő nem csak Norfolkban, de a saját életében is el van tévedve – ez a Spencer egyik első jelenete. A film 1991. december 24-én kezdődik és 26-án ér véget, ezen a karácsonyon jut Diana arra az elhatározásra, hogy elhagyja a férjét, Károlyt. Nem tudni, ez valójában így történt-e, mindenesetre a film készítői ennek a három napnak a drámai eseményei révén mutatják be, miért döntött így a hercegnő.
Miközben Diana Norfolk útjain száguldozik, már érkeznek Sandringhambe a királyi család tagjai: természetesen nem ám úgy, mint egy „normális” család, lehetőleg minél kevesebb számú autóba zsúfolódva. Mindenki külön-külön jön, és rangtól függően rövidebb vagy hosszabb konvoj hozza őket. Anna hercegnőt, a királynő lányát még csak egy autó, Károly herceget már három autó kíséri, és az egyikben saját fiai ülnek, apjuktól külön. Végül, mindig utolsóként, begördül a királynő konvoja is – Őfelsége Rolls Royce-szal jön, és corgie kutyáit külön autó szállítja.
A kóborló Diana, aki egészen hétköznapinak tűnik ehhez a felhajtáshoz képest, végül kénytelen betérni egy út menti fogadóba, hogy útbaigazítást kérjen, mert késésben van. Nagyon tetszett, ahogyan ezzel a rövid jelenettel a film készítői megmutatták, Diana milyen hatást váltott ki az emberekből életében – amint ugyanis belép a helyiségbe, megáll a beszélgetés, és mindenki megdöbbenve, leesett állal néz rá.
Kristen Stewart játéka már az első pillanattól magával ragadó: akcentusába még a legkékvérűbb brit sem tudna belekötni, és kitűnően, árnyaltan adja vissza Diana hercegnő neurotikusságát. Mert akármennyire is csodálatra és szeretetreméltó is volt a hercegnő, azt azért bátran ki lehet jelenteni: élete egyik legrosszabb időszakában szélsőséges hangulatingadozásai voltak, sosem lehetett tudni, éppen hogy reagál valamire. Mindemellett persze empatikus, kedves, törődő, melegszívű nő volt, aki két lábbal a földön állt, és még legalább ezer jó tulajdonság jellemezte. Ugyanakkor rengeteg beszámoló szól arról is, hogy nehéz volt elviselni a kedélyhullámzásait.
A nem királyi család- vagy Diana-mániás nézőnek talán azt az egyetlen fogódzót adja a film a hercegnő életéből, hogy a sandringhami birtok területén született, ami azért vajmi kevés, és akár hibaként is fel lehet róni. Számos kritikát elolvastam– profi filmkritikusoktól, királyi tudósítóktól és átlag nézőktől is– , és az egyik legtöbbet visszatérő panasz a filmmel kapcsolatban az, hogy sokak nem emlékeznek már arra, pontosan mi is történt Diana és Károly között, mi vezetett válásukhoz, és Diana mitől is érezte magát annyira rosszul, ezért nem igazán értették a filmet. Ebből azt szűrtem le, hogy érdemes úgy beülni a moziba, hogy előtte felidézzük a wales-i hercegnő életének és házasságának lényegesebb pontjait.
Fotó: a film forgalmazója, a Fórum Hungary Kft. jóvoltából
Lady Diana Spencer 1981 júliusában, mindössze 19 évesen ment hozzá Károly wales-i herceghez, akivel egy vadászaton ismerkedett meg még tinédzser korában. A Spencer-család évszázadok óta szoros kapcsolatban állt a Koronával: Diana több felmenője is udvari szolgálatban állt, édesapja VIII. Edward és VI. György udvaronca is volt, nagymamája pedig az Anyakirályné udvarhölgye. Eljegyzésükkor Károly herceg már 31 éves volt, és mindenki azzal nyomasztotta, hogy ideje megházasodnia, főleg, hogy nagy szerelme, Camilla addigra már férjhez ment Károly egyik lovaspólótársához, Andrew Parker-Bowles-hoz. Mire saját házassága megköttetett, Diana megérezte, hogy férje más asszonyba szerelmes, és ez nem is volt nehéz, mert Károly azt a személyreszabott (pontosabban gravírozott) mandzsettát hordta, amit Camillától kapott, és megtalálta azt a karkötőt is, amelyet férje az asszonynak készíttetett. Diana végtelenül boldogtalan volt attól, hogy nem kapta meg Károlytól azt a törődést, amire szüksége lett volna, miközben neki rengeteg királyi kötelezettséget kellett teljesítenie, mindig szépnek és kedvesnek lennie a publikummal – ez ment is neki, és idővel nagy feszültségeket okozott a Wales-iek között, hogy Diana sokkal népszerűbbé vált férjénél. Mindenki meg volt érte őrülve, a nők olyan hajat vágattak maguknak, mint amilyet Diana hordott, naponta ezerszámra kapta a leveleket, virágcsokrokat.
A házasság állítólag Harry születése után ment teljesen tönkre, ekkor ütköztek ki végleg a kettejük közötti személyiségbeli és neveltetésbeli különbségek. A házaspár innentől szinte teljesen külön mozgott és élt, de amikor nagy ritkán egy házban tartózkodtak, veszekedéseiktől zengett a palota, a személyzet számos alkalommal volt tanúja hatalmas kiabálásoknak, ajtócsapkodásoknak. Nyilvánvaló, hogy az érettebb, idősebb emberek társaságát kereső, érzékeny, művészetek és történelem iránt érdeklődő Károly nem tudott mit kezdeni nála 12 évvel fiatalabb, lobbanékony és szenvedélyes, a bulizást, shoppingolást kedvelő feleségével. Ekkoriban már Dianának is voltak szeretői, Károly pedig visszatért Camillához (állítólag néhány évre megszakították kapcsolatukat, hogy Károly a családalapításra koncentrálhasson.) 1991-re a házasság gyakorlatilag csak névleg létezett, két teljesen külön udvartartásuk volt, és már a nyilvános szerepléseiken is érezni lehetett, hogy valami nincs rendben. Ekkor még nem létezett közösségi média, tehát csak bennfentesek révén lehetett szivárogtatni a sajtónak, és ez meg is történt. Mindkét udvar, mindkét tábor bőven ellátta információkkal az újságírókat, annak érdekében, hogy a közvéleményt maga mellé állítsa. Ezt az időszakot és a válásuk előtti néhány évet nevezte el a brit sajtó a Wales-iek háborújának. A csatározás a filmben is felsejlik egy pillanatra: Diana ruháit öltöztetőnője egy gurulós ruhafogason tolja a folyosón, cédula lóg rajtuk, POW, vagyis Princess of Wales felirattal. Ezek a betűk azt is jelentik a szlengben, hogy „Prisoner of War”, vagyis hadifogoly…
A Spencerben teljesen nyílt konfliktus nincs, inkább csak állandó feszültség érzékelhető a néhány elejtett mondatból, ezt a hangulatot a zaklatott dallamokat játszó vonószenekar, majd vad orgonadallamok is fenntartják. A házaspár is csak egyszer kerül egymással szemtől-szembe, igaz, párbeszédük elég vérfagyasztó. A királyi családot egyébként alig látni a filmben, inkább csak néma, fenyegető, egységes háttérként vannak jelen. Amikor feltűnnek, akkor is nehéz rájönni, hogy pontosan kit látni, még annak is, aki minden nap nézegeti a képeiket. Annát és Károlyt azonnal felismertem, valamint a királynőt és a két fiút, Vilmost és Harry-t sem lehet eltéveszteni. De csak akkor jöttem rá, ki lehet Fülöp herceg, amikor a királynővel együtt mutatták a templomban.
Az alábbi képet jobbra hajtva a Károly herceget játszó Jack Farthing tűnik elő:
Voir cette publication sur Instagram
Igazából persze a film nem is róluk szól, hanem Diana lelki drámájáról. Ahogy a rémes három nap halad előre, a hercegnő egyre inkább kontrollját veszti, lefelé tartó, sötét spirálba kerül. A filmben a karácsonyi vacsorától kezdve összekeveredik a valóság és a képzelet, az álom és az ébrenlét, sőt, a múlt és a jelen, valamint a történelmi dimenziók is. A szokásos karácsony reggeli istentisztelet után Dianának megjelenik egy alak, ami kísérti, és akit úgy ír le, mint az ő Jane Seymour-ja. Nem nehéz kitalálni, kire gondolt: Camilla Parker-Bowles-ra, férje szeretőjére, aki természetesen nem lehetett jelen a királyi család karácsonyi istentiszteletén még akkor sem, ha történetesen Diana távol maradt volna. A film azonban úgy tálalja a jelenetet, hogy egy pillanatra még én is elgondolkodtam: előfordult-e olyan, hogy Camilla ott volt karácsonykor? Aztán persze azonnal elvetettem ezt a lehetőséget.
A baljós érzetet csak azok a jelenetek oldják fel, amelyekben Diana a fiaival látható. A Vilmossal és Harry-vel forgatott jelenetek felszabadítóak, humorosak, megkönnyebbülést hoznak az evési zavarokat bemutató képsorok, a klausztrofóbikus hangulat közepette. Néha a film csodálatos fényképezése, az ízléssel bemutatott luxus is álmodozásra késztet. Ez azonban nem tart sokáig, mert bizton tudhatjuk, hogy hamarosan érkezik egy nyomasztó, sötét jelenet. Arra azonban nem számítottam, hogy egy ponton horrorfilmre kezdenek emlékeztetni az események – többször is eszembe jutott Hitchcock 1940-es Rebecca című filme (magyarul A Manderley-ház asszonya), főleg, amikor a szőke Diana egyedül kóborol éjszaka a birtokon, körülötte köd gomolyog, és egy tipikus brit vidéki udvarház magasodik mögötte.
Ez az alkotás valójában nem azt a bizonyos három napot mutatja be, és nem is Diana életrajzát mondja fel leckeszerűen, mégis megjelenik benne gyerekkora, házassága korai éveinek szenvedései, sőt, még a jövő is apja halálának előrevetítése révén. A film nem csak érzékelteti, hanem igen nyersen meg is mutatja, hogy Diana evészavaroktól szenvedett, és hogy egy időben vagdosta is magát. A hercegnő közismert bulimiája a 90-es évek elejére, amikor elvileg a film játszódik, alábbhagyott, tehát ez is inkább a jelenbe vetített múlt. Amikor elkezdenek összecsúszni a dimenziók a filmben, onnantól Sandringham már nem valós helynek tűnik, hanem szimbolikusnak, álomszerűnek. Egyébként a filmbéli Diana maga erősít rá erre a hatásra azzal, amikor azt mondja Vilmosnak:„Itt a múlt és a jelen ugyanaz a két dolog.”
Azzal a jelenettel, amelyben Diana egy lépcső tetején egyensúlyoz, megidézik azt a valóban megtörtént eseményt, amikor még Vilmossal való terhessége idején - tehát valamikor 1982 elején - éppen Sandringhamben levetette magát a lépcső tetejéről. A királynő halálra váltan rohant be, amikor meghallotta, hogy a várandós Diana legurult a lépcsőn. A sajtónak kiszivárgott az eset, amit akkoriban balesetként adtak el, de később Diana az Andrew Morton-féle botránykönyvben bevallotta: önként vetette le magát kétségbeesésében.
A filmben sokszor elhangzik az, hogy „aggódnak” Dianáért, pedig valójában éppen hogy nem aggódtak eléggé. A királyi családban II. Erzsébet, a matriarcha szabályai érvényesek, márpedig ő egybehangzó beszámolók szerint sztoikus alkat, kerüli a konfliktust, és jobban szereti, ha a problémák maguktól megoldódnak. Az a jelenet, amikor Diana végre elkapja a kutyáival sétálni induló királynőt, elég jellemző lehetett akkoriban: a hercegnő félénken közelít, mond néhány szót az uralkodónak, aki a lehető legrövidebben lerendezi menyét, és már ott sincs. Úgy tudni, Károly más módszerrel „rázta le” feleségét: falat húzott maga köré, belefáradva Diana kilengéseibe, saját életét élte, találkozgatott Camillával, vadászott, horgászott, pólózott. A film elég kisarkítva mutatja be a brit királyi családot, hiszen még ők sem ennyire merevek és engesztelhetetlenek. A komornyik, aki az egész film alatt olyan arcot vág, mint aki bármilyen gonoszságra képes, pedig nyilvánvalóan nem viselkedhetett úgy Wales hercegnőjével, mint ahogyan az a filmben ábrázolva van. A film csak Károlynak szolgáltat némi igazságot az egyik utolsó, igen katartikus jelenetben, amikor megtörik, és korábbi viselkedésével ellentétben megvédi Dianát mindenki előtt, győz benne a gyerekei anyja iránti tisztelet és talán a szeretet is.
Voir cette publication sur Instagram
A film nézése közben, akármennyire is sajnáltam Dianát, felvetődött bennem: csoda, hogy egy idő után az egész családnak elege lett belőle, miután már ki tudja, hányadjára késett el? A megérkezésről, a vacsoráról, a reggeliről, ráadásul az idő nagy hányadában szobájába zárkózva bujdokolt a többiek elől? Hiszen valamennyire még egy hétköznapi család is elvárja, hogy aki beházasodik oda, az alkalmazkodjon, márpedig ez egy igen speciális család, mondhatni „cég”. A Spencerben főleg azt a perspektívát látjuk, hogy Diana az áldozat, a hadifogoly, a mindenbe belekényszerített, az örökös outsider, de ha onnan nézzük, hogy bizony vele sem volt könnyű, ehhez is ad a film egy adag gondolkodnivalót. Legalábbis nekem adott.
Voir cette publication sur Instagram
A filmben az is megjelenik, hogy nagyobbik fia, Vilmos folyamatosan próbálta vigasztalni édesanyját – ami akár kedvesnek is tűnhet, de valójában rémes hatással volt a kiskamasz Vilmosra, akit Diana voltaképpen felnőtt szerepbe kényszerített ezzel. Több királyi tudósító és az egykori hercegnő barátai is arról számoltak be, hogy Diana megosztotta a gondjait Vilmossal, aki számtalan alkalommal vigasztalta az édesanyját, amikor az a mosdóban zokogott, zsebkendőket dugdosott be az ajtó alatt neki, és kérte, hogy ne sírjon.
Voir cette publication sur Instagram
Már a film előtt eltöprengtem azon, hogyan fogják beleszőni a Spencer-vonalat, Diana eredeti családnevét a történtekbe, és ezt zseniálisan megoldották a madárijesztő-jelenettel: miközben a hercegnő egy mező közepén álló madárijesztőről lehámoz egy kabátot, megtudjuk, hogy az az apjáé, John Spenceré, Althorp 8. grófjáé volt – a ruhadarab úgy kerülhetett oda, hogy a néhai wales-i hercegnő a sandringhami birtok területén született 1961-ben, egy palotában, amelyet akkoriban a szülei a királyi családtól béreltek. A kabát leszedése a madárijesztőről számomra azt jelenti, hogy Diana kétségbeesetten kapaszkodik valamibe a múltjából, egy tárgyhoz, amit otthonosnak érez, még ha az egy koszos, régi kabát is - valamibe, ami mintegy horgonyt jelent számára, hiszen amint azt a későbbi jelenetekben látjuk, a hercegnő csaknem „elszáll”. Fura, hogy az alkotók célja mintha az lenne, hogy John Spencert már elhunytnak higgyük, pedig a gróf csak a következő évben, 1992 márciusában hunyt el.
Diana a végén saját magát, a Spencert választja, akiknek gyökerei egyébként sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, mint a német eredetű hannoveri uralkodóházból avanzsált Windsorokéi.
A zárójelenet egy pillanatra megkönnyebbülést hoz ártatlan, naiv szépségével, ami annyira jellemző volt Dianára, de aztán eszünkbe jut, hogy mi lett a vég. És akkor rájövünk: itt nincs valódi feloldozás, sem végső megkönnyebbülés.
A filmet mindenképpen ajánlani tudom, annak ellenére, hogy negatív pontjait is kiemeltem, kifejezetten élveztem, szemet gyönyörködtető alkotás, némi kontextus ismeretében pedig valóban elmerülhetünk a hercegnő lelkivilágában általa, és talán megérthetünk egy kicsit abból, amin keresztül ment. A korábbi, életéről szóló általában elég negédes vagy giccses alkotások után Diana megérdemelt már egy ilyen filmet.
Voir cette publication sur Instagram
!!Lejjebb találhatóak az erősen spoileres részek!!
Boleyn és Spencer
A film közepén jelenik meg Dianának Boleyn Anna, VIII. Henrik lefejezett feleségének kísértete. Talán ez tetszett a legkevésbé az alkotásban, mert kizökkentett, hogy párhuzamot vontak a két nő közé, a hasonlatot hajánál fogva előrángatottnak éreztem. Dianát inkább egyik közvetlen ősével, Georgiana Spencerrel hasonlítanám össze – nem is értem, ha már Spencernek nevezték el a filmet, miért nem inkább az ő alakját „porolták le”. Talán azért, mert sokkal kevésbé ismert, mint a tragikus sorsú Boleyn? Bár a 2008-as A hercegnő című film rátette a térképre Georgiana Spencer, Devonshire hercegnéjének alakját, aki a 18. század végén kénytelen volt együtt élni férjével és annak szeretőjével. (Egyébként erről ezer éve tervezek egy bejegyzést, félelmetesen sok a a hasonlat a két nő között).
Voir cette publication sur Instagram
Azt értem, hogy Boleyn Annát Henrik fejeztette le koholt vádak alapján, hogy elvehesse Jane Seymourt, aki végül fiúval ajándékozta meg, és valószínűleg csak azzal kerülte el az idővel szinte biztosan megérkező kivégzési parancsot, hogy belehalt a szülésbe (ezzel szentté magasztosulva Henrik előtt, hiszen mindent megkapott tőle, amit egy nőtől elvárt), Károly pedig szintén szeretőt tartott éveken át házassága mellett. Mégis ízléstelennek érzem ezt az összehasonlítást, mert sok mindent lehet Károly wales-i hercegre mondani, de azt nem, hogy pszichopata lenne, aki hidegvérrel fel akarta volna trancsíroztatni első feleségét. Sőt, miután elváltak, kifejezetten jó viszonyt ápoltak Dianával, és amikor a hercegnő tragikusan fiatalon, mindössze 36 éves korában meghalt, Károly teljesen összeomlott.
Visszatérve Boleyn Annára: az összehasonlítás már csak azért sem túl hízelgő, mert Anna valóban áldozat volt, de nem csak VIII. Henriké, hanem a saját édesapjáé is, aki minden eszközzel, saját boldogulása érdekében juttatta be a királyi udvarba őt és nővérét, vagyis a saját két lányát, gyakorlatilag azért, hogy nemes férfiak, de lehetőleg a király ágyasaivá váljanak, aztán végül rajtavesztett…ő is a fejével fizetett. Márpedig ha valahol hasonlít Anne és Diana egymásra, akkor inkább ezen a ponton. Hiszen „Johnnie” Spencer nem igazán nyújtotta Dianának azt az érzelmi biztonságot, amire szüksége lett volna, és amikor eljegyezte őt a wales-i herceg, rendkívül büszke volt, és egyszer sem kérdezte meg lányától: akarod-e ezt, jól érzed-e ettől magad? Nyilván nem tehető felelőssé mindazért, ami utána következett, de bennem mindig egy saját lánya népszerűségében sütkérező apa képét idézte fel. Lánya eljegyzése bejelentésének napján például megjelent a Bukcingham-palota előtti tömegben második feleségével, Diana mostohaanyjával, Raine-nel a karján, és parádézott a sajtó előtt. Melyik apa csinál ilyet?
Ha már itt tartunk: a film címe Spencer, de igazából nem derül ki, miért annyira fontos ez a név Dianának, azon kívül, hogy egy idilli gyerekkor képét vetítik elénk, amelynek helyszíne mára sötét, elhanyagolt és nyomasztó hellyé vált. Dianának nem volt boldog gyermekkora, valószínűleg boldogabb volt, mint a házasságának évei, de túlzás ezt egy ideális gyerekkorként emlegetni. Szóval ez hagyott bennem egy kis hiányérzetet fentiek ismeretében.
!!!Még erősebb spoilerek!!!
Amikor Diana az első jelenetek egyikében megáll egy útmenti parkolóban, és kiszáll a kocsijából, egy "Duch café" nevű helyre tér be - a "Duch" Diana beceneve volt, így hívták a barátnői gyerekkorától kezdve, ez a hercegnő (Duchess) szó rövidítése. Szóval a szó feltűnése biztosan nem véletlen.
Amikor a királyi család tagjai megérkeznek Sandringhambe, rá kell ülniük egy antik mérlegre, hogy lemérjék a súlyukat, és ugyanezt meg kell ismételniük távozáskor is. A jelenet, habár bizarr, igaz: a királyi családban régóta szokás a karácsonyi vacsora előtti és utáni mérlegelés, mintegy gegként. Nem csoda, hogy egy evészavarokkal küzdő nő, mint Diana reszketett ettől a hagyománytól.
Voir cette publication sur Instagram
Egyáltalán nem túlzás az a filmben, hogy a wales-i hercegnő közvetlen volt a személyzettel, és hogy sokszor beszélgetett velük. Ez a szokása már eljegyzése környékén kialakult, valószínűleg tőlük kapta meg azt a melegséget, amelyet a királyi család tagjainál hiányolt. Ingrid Seward A királynő és Diana című könyvében felidéz egy jelenetet, amikor már olyan sokat volt a személyzeti lakrészeken és a konyhában, hogy egy idő után valakinek elege lett, és közölte vele, hogy ez az ő lakhelye, Dianáé pedig a lépcsők felett található.
A sandringhami konyhában ki van téve egy jel, miszerint csöndben kell dolgozni, mert "hallanak téged". Elég szorongatónak tűnik ez a felirat, de sajnos nem tudom, hogy a valóságban is létezik-e ilyen felirat a királyi család palotáinak konyháiban. Lehetséges, hogy igen.
Voir cette publication sur Instagram
Diana egy plüssrákot és plüsshomárt ajándékoz Vilmosnak és Harry-nek karácsonyra. A királyi család körében az a szokás, hogy nagyon kis értékű, vicces ajándékokat adnak egymásnak karácsonykor, főleg olyasmiket, amelyeken nevetni lehet, hiszen mindenük megvan. Diana első karácsonyán például egy vécépapírguriga-tartót kapott Anna hercegnőtől. Egyébként az is igaz, hogy a Windsorok december 24-ének estéjén, vagyis Szenteste nyitják ki az ajándékaikat, ahogyan a németek és a magyarok. A család karácsonyi szokásainak egy része Viktória királynő korában alakult ki, amikor a német Albert hercegnek (a királynő férjének) nagy befolyása volt az udvar hétköznapjaira.
Többször emlegeti a szakács, mennyire fontos, hogy mindenből organikusat használjanak, és ez a '90-es évek elején furcsának tűnhet. Pedig ez valóban így volt, Károly herceg gyakorlatilag úttörőnek számított az organikus termékek előállítása terén: highgrove-i birtokán organikus farmot tartott fenn.
A sandringhami étkező falán feltűnik néhány festmény a filmben, amelyek közül az egyik múzeumban, a másik kettő pedig a Buckingham-palota falán lóg, és nem Sandringhamben, tehát nyilvánvalóan üzenni szeretnének általuk a film készítői: a legismertebb VIII. Henriké, rá a fentebbi Anne Boleyn-hasonlat miatt volt szükség. A másik kettő azonban már talán itthon kevésbé ismert alak: III. György, aki megőrült, és felesége, Sarolta királyné, akiről úgy tartják, hogy színesbőrű felmenői voltak. Vagyis egy őrült és egy outsider a brit királyi családban.
A film plakátján Diana egy csodálatos, Chanel haute couture-ruhában omlik a padlóra, az arcát nem látjuk, csak a karját, amint átöltel valamit. Rossz hírem van, a filmben kiderül, mit: a vécékagylót. Soha többé nem tudok úgy ránézni arra a fotóra, hogy ne lássam azt a vécékagylót :(
A legvégén, a film egyik legkedvesebb, legfelszabadultabb és ártatlanabb jelenetsorozatában Diana fiaival együtt mintegy kiszabadul a sandringhami fogságból, és saját maga vezet fel Londonba velük, a cabrióban egy tingli-tangli slágert énekelnek, majd elmennek a KFC-be. Arról nem szól a fáma, hogy Diana járt volna-e KFC-ben a fiúkkal, de azt tudni lehet, hogy McDonald's-ba elvitte őket, méghozzá szándékosan azért, hogy lássák, nem mindenki úgy él, mint ők a palotában, és hogy legyenek hétköznapi élményeik is.
A filmben van leszbikus szál is, amit igazából láttam jönni - Maggie, az öltöztető, akihez Diana a végletekig ragaszkodik, bevallja, hogy beleszeretett a hercegnőbe. Semmiféle információ nincs arra vonatkozóan, hogy Dianának lett volna leszbikus kapcsolata, de nem lennék meglepve, ha a körülötte lévő nők közül valaki tényleg beleszeretett volna - a karizmatikus hercegnőt ugyanis bizalmas emberek, barátnők, sajtósok, jósok, asztrológusok, masszőrök hada vette körül, főleg élete utolsó éveiben.
A film alatt majdnem végig teljesen csönd volt a nézőtéren, de akkor mindenki felnevetett, amikor Diana pimaszul odavetette az egyik komornának, hogy hagyja magára, mert maszturbálni akar. Diana humora egyébként állítólag éppen ilyen volt: a legváratlanabb és a lehető legszemtelenebb dolgokat tudta mondani, de vicceiben sosem volt gonoszság vagy kegyetlenség.
