Ragyogó szépségként kezdte Marie Antoinette életét Franciaország trónörökösének jegyeseként majd feleségeként, egész Európa csodálta kecses alakját és mozgását, kedvességét és vidám természetét, udvarhölgyei kiszolgálták frivolságát, az udvar beszállítói körbedongták, hiszen ő költötte a legtöbb pénzt luxusportékákra és hajkölteményekre. De miután lecsapott a francia forradalom 1789. július 14-én, az addig gondtalan, a tragédia szele által addig csak kevésszer megérintett nőből fokozatosan vált komoly, érett és felelős asszony, sőt, politikus - már túl későn. Ahogyan Marie Antoinette életének helyszínei változtak és fenyegetettsége egyre nőtt, életrajzírói szerint úgy ébredt rá a korábban elkényeztetett asszony saját, addig felfedezetlen erejére. A forradalom őt és férjét, XVI. Lajost Versailles káprázatos termeiből először a régi királyi palota, a Tuileirák jóval egyszerűbb falai közé kényszerítette, majd mindkettejüket a Temple középkori épületének már egyértelmű rabságába vetette. Innen végül már csak a megözvegyült királynét vitték a siralomházául szolgáló Conciergerie-be, végül pedig a guillotine alá, a Concorde-térre. A francia forradalom kitörésének 232. évfordulóján ennek a rendkívüli nőnek a rabságban töltött éveit idézem fel.
Tavaly arról írtam július 14-ére, hogy miért lett bűnbak Marie Antoinette-ből, aki valószínűleg a történelem egyik leginkább félreértett nőalakja. Az utóbbi években francia történészek körében elindult a rehabilitációja, és egyre több szó esik arról, mennyire rosszul megítélt karakter. Ettől még természetesen nem volt ő angyal, korai éveiben vadul költekezett, és a szórakozáson és öltözködésen túl valóban nem nagyon érdekelte más. Egyik legalaposabb életrajzírója, Stefan Zweig szerint azonban Marie Antoinette idővel magára talált, éppen akkor, amikor már végveszélyben forgott. A fenyegetettség kihozta belőle azokat a tulajdonságokat, amelyekért édesanyja, Mária Terézia császárnő egész életében könyörgött: hogy olvasson, foglalkozzon többet a politikával, ne csak az öltözködéssel és a szórakozással, komolyodjon meg- hasonló intelmei voltak a felséges édesanyának lányához, aki Zweig szerint felismerte a benne rejlő potenciált. Talán ha időben észbe kap Marie Antoinette, a francia történelem sem úgy alakult volna, ahogy.
Arról már sokat írtak, hogyan zajlott az élet Versailles-ban, és azon belül is a királyné életéről. A francia forradalom eseményei pedig a történelemórákról lehetnek ismerősek. Arról azonban viszonylag kevés szó esik, min ment keresztül a királyi család, miután 1789. október 6-án a forradalmárok megostromolták Versailles-t, legyilkolták a királyi testőrség két tagját, majd az asszonyok menete Versailles-ból Párizsba vitte, illetve mondjuk ki: kényszerítette őket. Ez tekinthető a monarchia gyászmenetének.
Vissza a Tuileirákba, az ősi királyi lakba
Habár ekkor még távol voltak a valódi szörnyűségek, rettenetesen megalázó volt, ahogyan az erélytelen XVI. Lajos és a büszke Marie Antoinette megérkeztek a király felmenőinek ősi rezidenciájába, a Tuileirák palotájába, ami ekkor már 150 éve lakatlan volt. Velük tartott Lajos húga, Madame Élizabeth és két gyermekük, a négy és fél éves trónörökös (dauphin) Lajos Károly, valamint lányuk, a 11 éves Marie-Thérèse, vagyis Madame Royale. A Tuileirákból XIV. Lajos költöztette el az udvart egy ábránd, Versailles miatt. A palota a királyi család megérkezésekor elhanyagolt volt, kongó termek, szedett-vedett bútorok, nem csukódó ajtók, törött ablaküvegek várták őket. Állítólag a dauphin azon szörnyülködött, milyen csúnya a hely, ahová érkeztek, a királyné pedig rászólt, hogy ne panaszkodjon. A király, aki életrajzírói szerint inkább egy egyszerű kispolgár mentalitásával rendelkezett, a maga részéről köszönte, jól volt, és közölte is, hogy meg van elégedve.
A Tuileirák palotáját később felégették és lebontották. Az 1600-as években így festett a palota:
Akkor még léteztek a forradalomnak a kevésbé radikális vonulatai is, és a királyhű nemzetgyűlés, Párizs képviselői, valamint a polgárság is meg volt botránkozva a Versailles-ba vonuló és kenyeret követelő "némberek" viselkedésén, ezért szégyenükben mindent elkövettek, hogy a királyi család számára kényelmet teremtsenek. Eleinte még fogadóbizottságokat is küldtek a Tuileirákba, hogy ezzel vegyék élét az eseményeknek, a polgármester és egyéb fontos hivatalok tisztviselői is hajbókoltak a királyi pár előtt, és mindenki sietett kifejezni: boldogok, amiért a királyi család úgymond önkéntesen odaköltözött.
Történészek szerint ekkor nagy hibát követett el a királyi pár: habár erre nem kérte őket senki, gyakorlatilag fogolyként kezdtek el viselkedni. A király nem járt vadászni, pedig ekkor még megtehette volna, a királyné nem járt el színházba, nem kocsizott ki, így elvesztették annak lehetőségét, hogy a párizsi nép lássa őket és rokonszenvet keltsenek maguk iránt. Stefan Zweig könyvében arról ír: ezzel a királyi pár maga ásott sáncot a nép és saját maguk közé, mert "gyermekes daccal a még senkitől nem fenyegetett szabadságuklat rabsággá" tették.
Idővel bútorokat is hozattak számukra Versailles-ból és az ottani szolgák eredeti libériájukban tüsténkedtek, felidézve az elhagyott kastély hangulatát. Annyi volt csupán a különbség, hogy már nem a királyi testőrség, hanem Lafayette polgárgárdája állt őrt az ajtóknál. Takarékoskodásból bálokat és fogadásokat sem rendeztek, ezzel nem akarták még jobban kivívni a nép haragját.
Marie Antoinette szeparálta magát családjától, egy kertre nyíló lakosztályt választott a földszinten. Hálószobája úgy feküdt, hogy észrevétlenül fogadhasson olyan látogatót, aki nem a főbejáraton át érkezik. Ennek részben az volt oka, hogy így tudjon érintkezni Fersen gróffal, szeretőjével (akiről a király is tudott, és elfogadta őt), valamint később már az is, hogy a család szabadulását segítse a kertkapcsolatos bejárat révén. Marie Antoinette lelki átalakulása életrajzírói szerint itt kezdődött a Tuileirákban. Gyakorlatilag a sors kényszerítette ezt az asszonyt, aki korábban a követek beszámolóira nem figyelt, leveleit kapkodva írta, nem olvasott, és csak kártyajátékkal, divattal, sporttal foglalkozott, hogy hirtelen diplomatává alakuljon. Itt már férje helyett tárgyalt a miniszterekkel, követekkel, megtanulta a titkosírást, és különböző trükköket vetett be, hogy külföldi támogatóival levelezhessen: hol eltűnő tintával írt, hol küldeményekbe rejtette az üzeneteket. Rádöbbent, hogy a korábban unalmasnak tartott Mercy nagykövet, akit még anyja, Mária Terézia "varrt a nyakába" vagy inkább bízott meg fiatal lánya felügyeletével, milyen értékes tanácsadó. Marie Antoinette ekkor 35 éves volt, tehát viszonylag későn jött számára a felismerés, hogy ilyen ősökkel a háta mögött eddig is viselkedhetett volna méltóbban. Hirtelen minden az ő ölébe esett, az egész felelősség az ő vállát nyomta, hiszen egyértelmű volt, hogy erélytelen férjére nem számíthat családjuk megmentésében. "Csak a szerencsétlenségben tudja meg az ember, hogy kicsoda" - írta egy levelében ekkortájt. Stefan Zweig arról ír könyvében, hogy Marie Antoinette nem utolsó éveiben vált harcos, bátor, intelligens, gyors felfogású nővé, hanem mindig is az volt, csak a körülmények nem kényszerítették rá, hogy ezeket a tulajdonságait használja is. De míg mások előtt bátornak mutatta magát a királyné, addig Fersen gróf arról ír leveleiben, hogy kettesben mindig fáradtnak látta, és sokat sírdogált is, mert lesújtotta, ami történt velük, a sok vérontás, amit láttak, és az, hogy igazságtalanságokat írtak és terjesztettek róluk.
Ezt a képet Kucharsky a Tuileirákban készítette a királynéról. A portré már messze nem olyan pompás környezetben és ékszerekkel ábrázolja őt, mint Elizabeth Vigée Le Brun gazdagságtól roskadozó festményei, a haja már megőszült, de a tartása még fejedelmi, a pillantása bátor, az arckifejezése pedig büszkeséget, talán gőgöt is tükröz.
Veszedelmes szökés, felülkerekednek a szélsőséges erők, Európa uralkodói pedig közönyösen tűrnek
Egy idő után célba ért Marie Antoinette ármánykodása és levélváltásai: 1791. június 21-én sikerült a királyi családnak elszöknie a palotából. Az volt a tervük, hogy a német határ közelében állomásozó rojalista csapatokhoz csatlakoznak, és segítségükkel leverik a forradalmat. A szökést azonban felfedezték, és az északkelet-franciaországi Varennes-nél elfogták őket. Innentől kezdve megváltozott a hangulat a királyi család körül, és már egyértelműen fogolyként kezdték el kezelni őket, a nemzetőrség például nem engedte, hogy Marie Antoinette magára csukja saját szobájának ajtaját.
A királyi család letartóztatása Varennes-ben az 1791. június 21-ről 22-re virradó éjjel. Thomas Falcon Marshall festménye
Ráadásul a hatalmi erőviszonyok is változtak ekkoriban: a közelgő választásokon az eddig csupán nemesekből és polgárokból álló, rojalista érzelmű nemzetgyűlésbe mindenképpen be akart kerülni az egyre erősödő proletariátus pártja is. Az európai uralkodók pedig nem avatkoztak be a királyi család érdekében. XVI. Lajos öccse, a provence-i gróf, akinek sikerült Brüsszelbe szöknie, onnét áskálódott tovább ellenük. Le Monsieur, ahogyan a király öccsét hagyományosan nevezik, fogvatartott bátyja régensének kiáltotta ki magát, és titokban mindent elkövetett, hogy XVI. Lajos minél tovább őrizetben is maradjon. Az európai uralkodók közönye kitűnik III. Gusztáv svéd király egy ismert leveléből, amelyben arról ír: számukra teljesen mindegy, ki ül a francia trónon, a lényeg, hogy a köztársaságpártiakat leverjék.
A Tuileirák ostromai
A poltikai porondon is úgy változtak a dolgok, amely nem kedvezett a királyi családnak: miután a nemzetgyűlésben több olyan indítvány is született, amelyeket a király semmiképp sem fogadhatott el, és életében először élt vétójogával, a jakobinusok megkongatták a vészharangot, és 1792. június 20-án 15 ezer ember indult meg a palota ellen. Először csak vonulgattak, majd a kapuknál feltorlódtak, a király pedig nem adott rá parancsot, hogy visszaverjék őket. A tömeg benyomult, felzúdult a lépcsőn, át az ajtókon, fel az emeletre, a király lakosztályába, akit csak néhány nemzetőr bátor kiállása mentett meg attól, hogy felkoncolják. Itt rendkívül kínos jelenet játszódott le: XVI. Lajost három és fél órán keresztül heccelte, bámulta és kérdezgette a nép, és ő a legkihívóbb kérdésekre is nyugodtan és udvariasan válaszolt, ráadásul engedelmesen fejére tette a felkelők vörös sapkáját, amit egy sans-culotte-tól kapott. Ennek a posztnak nem tiszte, hogy a király viselkedésének hatásait elemezze, de több történész is úgy tartja, hogy XVI. Lajos hihetetlen flegmája, nyugalma és bizonytalan viselkedése is hozzájárult ahhoz, hogy a dolgok idáig fajultak.
A királyné élete inkább veszélyben forgott, mint a királyé - őt jobban gyűlölték. Ezért a Marie Antoinette körül lévő tisztek katonákat hívtak, asztalt toltak elé, hogy valamennyire elbarikádozzák, és a nemzetőrök is felsorakoztak a királyné körül. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy be ne törjenek a termeibe, és a népnek elég közel sikerült is kerülnie hozzá ahhoz, hogy nyíltan gyalázhassák, neki pedig ezt végig kelllett hallgatnia. Feljegyzések szerint "fagyos gőggel" tűrte a megaláztatást, csak akkor szólalt meg, amikor a fia fejébe szintén egy vörös sapkát akartak nyomni. Utóbb bevallotta bizalmasának, Fersen grófnak, hogy rettenetes napja volt, és csoda, hogy él.
A nép ekkor még távozott a palotából, anélkül, hogy a királyi személyeknek bántódásuk esett volna, de innentől felgyorsultak az események, és egyre többen követelték a királyi pár likvidálását. Tudni lehetett, hogy a jakobinusok újabb rohamra izzítják a népet, és azt is, hogy ennek ezúttal szinte biztosan rossz vége lesz.
Az augusztus 9-éről 10-ére virradó éjjel ismét megrohamozták a Tuileirák palotáját, ezúttal már jelentős katonai erővel és ágyúkkal. Az utolsó pillanatban bevonult a svájci gárda, a királyság legmegbízhatóbb ezrede, valamint más hadosztályok is jelen voltak, és ágyúk is meredtek az ostromlókra. A hadakat vezető tisztet azonban elcsalták és lemészárolták, így a királyi családot védő csapatok vezető nélkül maradtak. Miután néhányan meggyőzték a királyi párt arról, hogy hiábavaló az ellenállás, a király és a királyné a nemesemberek és a svájci katonák sorfala között, a néptömeg szeme láttára, akik nyíltan gúnyolták és fenyegették őket, kivonultak a kastélyból, át a nemzetgyűlésnek helyet adó épületbe, hogy ott kérjenek védelmet. "Kétszáz lépés az egész. De ezzel a kétszáz lépéssel Marie Antoinette és XVI. Lajos visszavonhatatlanul leköszönt a hatalomról. A királyság véget ért" - olvasható Stefan Zweig könyvében ezekről a pillanatokról. Radásul a tömeg a dicstelen távozás után betört a Tuileriákba, ahol a svájci gárda hősiesen védelmezte az üresen hagyott épületet. Több száz katonát lemészároltak, és a fejüket dárdán hordták körbe.
Augusztus 10-ének éjszakáján új városi tanács alakult, a kommün, amely arról tanakodott, hová szállítsák át a királyi családot. Marie Antoinette-ék három napon át egy kolostor vendégszeretetét élvezték, mire a kommün eldöntötte, hogy nem jöhet szóba fogságuk helyéül sem a Luxembourg-palota, sem az igazságügyi minisztérium épülete - egy valódi börtönbe kell vinni őket, ahonnét esélyük sincs a szökésre.
A Temple-ben már valódi fogolyként élt a királyi család
Ez az épületegyüttes, amit a középkori templomos lovagok építtettek, már nem áll Párizsban. Mivel a rojalisták zarándokhelyévé vált, Napóleon utasítást adott elbontására. Helyén ma egy tér található. Ábrázolások azonban fennmaradtak róla: fenyegetően és nyomasztóan festett szürke falaival, sötét tornyaival, vasalt kapuival. Erődszerű megjelenésével mindenképpen vészterhes, sötét időket idézett. Zweig azt írja róla könyvében: "Kegyetlenségében beszédes gesztussal szemelte ki a kommün ezt az ódon, feleslegessé vált várépületet az ugyancsak ódon és ugyancsak feleslegessé vált királyság tömlöcéül."
Kép: A Temple tornya 1795 környékén
Az erődöt még inkább megerősítették, miután ideköltöztették XVI. Lajost, Marie Antoinette-et, a király húgát, Madame Élisabeth-et, valamint a trónörököst és Madame Royale-t. Börtönőreiket négynaponta újrasorsolták. Az első csapás mindössze hat nappal 1792. augusztus 13-i "odaköltöztetésük" után érkezett: barátaiktól, személyzetüktől meg kellett válniuk. A királynénak legjobb barátjától, Madame de Lamballe-tól, a gyerekeknek nevelőnőjüktől, Madame de Tourzeltől. Ez utóbbinak és a király kíséretének velük együtt a Force börtönbe kellett átköltöznie. Csak egy komornyik maradt Marie Antoinette mellett. A királyné ekkor látta utoljára Madame de Lamballe-t, akit a nép nem sokkal később, szeptemberben meglincselt, darabokra tépett, és fejét dárdahegyre tűzve vitte a Temple elé. Kegyelem, hogy Marie Antoinette-et visszatartották attól, hogy megnézze a szörnyű jelenetet, de elég volt csupán meghallania, miért tombolnak odakint, és ájultan rogyott össze. Lánya, az egyetlen, aki gyerekei közül megérte a felnőttkort, azt írta memoárjában a jelenetről: "Ez volt az egyetlen alkalom, amikor energiája elhagyta." Madame de Lamballe ujján később megtalálták azt a gyűrűt, amit elválásukkor kapott a meggyötört királynétól, amibe Marie Antoinette egy hajfürtjét foglalta, és amire az volt írva: "A boldogtalanságtól őszült meg."
Marie Antoinette alábbi portréja a Temple-ban készült, Alexander Kucharsky-nak tulajdonítják a művet. A királyné néhány hónap leforgása alatt vált ragyogó asszonyból megtört matrónává, pedig ekkor még csak 37 éves volt. Ezen a képen már jelentős változás fedezhető fel arcvonásain és főleg szemében, amelynek pillantása halálos fáradtságról árulkodik.
A Temple-ben, habár börtön volt, nem kellett attól félni, mint a Tuileirákban, hogy bármikor a királyi családra törhetik az ajtót. A városi tanács ráadásul ekkor még igyekezett kényelmessé tenni a királyi személyek ott-tartózkodását: a nagy tornyot bebútorozták és kárpitozták, négy szobát kapott a király és négy szobát az asszonyok a gyerekekkel. Sétálhattak a kertben, a király élelmezéséről pedig 13 személy gondoskodott. Lajos könyveket kért, amiből több százat kapott is. Arról is szólnak feljegyzések, hogy ezekben a hetekben teljesen csöndes, polgári életet éltek, a királyné tanult a gyerekekkel, a király pedig sárkányt eregetett a kertben fiával, a dauphin-nel.
Kép- Jean-Francois Garneray: XVI. Lajos a Temple tornyában
A nők kézimunkáztak, esténként pedig kártyáztak, és Marie Antoinette néha még a csemballó elé is leült játszani. XVI. Lajos és nővére mélyen vallásosak voltak, ők sokat imádkoztak is. Egy ideig békén voltak, a királyné csendben szeretett üldögélni vagy gyerekeivel lenni. De a dolgok idővel változtak, a nép tovább forrongott, és csak idő kérdése volt, mikor sújtanak le ismét. Szeptember 21-én Lajost végleg megfosztották trónjától, a konvent kimondta a királyság eltörlését. De a forradalom vezetői ezzel nem elégedtek meg: el akarták pusztítani a királyság élő jelképét. Decemberben napirendre tűzték az akkor már egyszerűen csak "Capet Lajosként" emlegetett egykori király perét. Egy nap elválasztották Lajost családjától, onnantól nem érintkezhetett velük, újságot sem olvashatott, amíg a pere tartott. 1793. január 20-án megjelent egy hivatalnok Marie Antoinette-nél, és közölte vele, hogy lemehet meglátogatni férjét a családtagokkal együtt. Mindenki megértette, ez mit jelent. Másnap Lajost kivégezték.
"Nekem már semmi sem fájhat"
Marie Antoinette-nek a kommüntől kellett gyászruhát kérnie, amit ki is utaltak neki. Történészek szerint ekkor még senki nem gondolt az özvegy kivégzésére, és mintegy túszként tartották fogva, hátha ki tudnak általa csikarni a Habsburgoktól valamit. De az éppen uralkodó és igen szívtelen Ferenc császár, Marie Antoinette unokaöccse, rá sem hederített nagynénje szenvedéseire. Az sem használt, hogy a királyné szeretője, a svéd Fersen gróf folyton nyaggatta az egykori francia követet, Mercy-t. Ez utóbbi azzal próbál hatni az udvarra, hogy Marie Antoinette azáltal, hogy trónját elvesztette és megözvegyült, voltaképpen ismét Habsburg főhercegnővé vált és erkölcsi kötelességük kérni, hogy a császári család tagjaként adják ki Bécsnek. Mercy ténykedése eredménytelen marad.
Az özvegy királyné. Ha nem tudnánk, ki van a képen, akár apácának is gondolhatnánk ezt a nőt, akit nyilvánvalóan túlvilági gondolatok foglalkoztatnak, legalábbis a portré alapján. De tartása még mindig fejedelmi.
Zweig azt írja életrajzában, hogy Marie Antoinette-ben mindezek ellenére ekkor még töretlen volt az élniakarás, és a sok megpróbáltatás ellenére még mindig varázslatot árasztott magából. Néhány hét alatt cinkosaivá tette az őt vigyázó sans-culotte-okat, akik révén üzeneteket tudott küldeni és híreket hallhatott a Temple erődjében is. Felbéreltek egy rikkancsot is, aki a torony alatt teli torokból üvöltötte ki minden nap a híreket. Egy alkalommal egy régi híve segítségével Marie Antoinette majdnem ki is szabadult a börtönből. Volt udvarhölgye férje, Jarjayes tábornok hősiesen visszatért Németországból, és sikerült megvesztegetnie a Temple néhány őrét. A szabadulási kísérlet azon bukott meg, hogy kiderült: csak a királynét tudták volna kijuttatni a börtönből, a gyerekeket és Madame Élizabeth-et ott kellett volna hagynia, amit ő természetesen visszautasított. Később még egy szökési kísérletet szőttek hívei, de ez az őrök ébersége miatt hiúsult meg. A sikertelen kísérletekkel csak azt érték el, hogy szorosabbra vált az őrizet: innentől fogva többször is éjnek évadján keltették fel Marie Antoinette-et és sógornőjét, volt, hogy órákon át kutatták át szobáikat. Mivel azonban nem találtak náluk semmi terhelőt, 1793. július elsején azzal büntették a királynét, hogy elválasztották fiától. A kis "Capet Lajost" a Temple egy megközelítehetetlen részébe vitték. Az akkor a rojalisták szerinti XVII. Lajost egy faragatlan és a feljegyzések szerint mosdatlan szájú vargára bízták, akit Simonnak hívtak. Ráadásul Marie Antoinette-et akkor sem engedték a gyerekéhez, amikor az megbetegedett. Feljegyzések szólnak róla, hogy az asszony idővel rájött, hogy a toronynak egy ablakából le lehetett látni az udvarnak arra a részére, ahol fia néha játszott, az őrök pedig megkegyelmeztek a bánatos anyán, és félrenéztek, amikor órákat állt abban a sarokban, hogy láthassa a gyermekét.
1793. augusztus 2-ának éjjelén azonban érte jöttek. Hajnali két órakor zörgették fel a volt királynét, felolvasták előtte a konvent határozatát. Szó nélkül szedelőzködött, minden zsebét kiforgatták, mindent elvettek tőle, csak egy zsebkendőt és egy likőrt tartalmazó üvegcsét nem. Sógornőjétől és lányától elbúcsúzott, és sietve indult el a lépcsőn. Feljegyezték, hogy annyira rohant, hogy homlokát beütötte a kijárati ajtó alacsony gerendájába. Meg is kérdezték tőle, hogy fájt-e, amire ő azt felelte: "Nem, nekem már semmi sem fájhat."
Conciergerie, Marie Antoinette siralomháza
A Conciergerie a Tuileirák palotájával és a Temple-lel szemben még ma is áll Párizsban. A Cité-szigeten helyezkedik el, az épületegyüttes régen a Cité-palota északi szárnya volt, amelyet a francia uralkodók a 13-14. században használtak. Egy idő után már hírhedt börtön működött a falai között, a 19. századtól pedig bírósági hivatalok székhelye volt.
Fotó: Ricardo André Frantz/Wikimedia Commons
Marie Antoinette celláját sietve rendezték be, a fegyház kulcsárának feleségét, Madame Richard-t is váratlanul érte, hogy felébresztették az éjszaka közepén: készüljön fel a királyné fogadására. Egy összehajtható vaságyat, két matracot, két széket, egy vánkost, takarót, vizeskorsót tett a helyiségbe, és csak egy kopott szőnyeggel merte díszíteni a cellát. A History-ban megjelent cikk szerint már azzal is nagy kockázatot vállalt, hogy egyáltalán egy párnát, egy kis asztalt és két szalmából font széket kitett a királynénak. Az özvegyet rögtön idevezették hajnali három óra körül. A kulcsárné szolgálója, Rosalie Lamorliere arról számolt be később, hogy a királyné nem kért segítséget az öltözködéshez, pedig ő felajánlotta a szolgálatait. Innentől fogva két rendőr figyelte Marie Antoinette-et éjjel-nappal egy alacsony spanyolfal mögül, akik egyes források szerint éjjel-nappal dohányoztak, italoztak és kártyáztak. Semmiképpen nem lehetett kellemes Marie Antoinette-nek durva beszédüket hallgatva élni a mindennapjait egy amúgyis szörnyű helyen. Az asszony nem léphetett kapcsolatba más rabokkal, teljesen izolálták. A Conciergerie börtöne nem hogy egy királynét, de még egy rosszabb körülményekhez szokott közembert is próbára tett volna: patkányvizelettől bűzlöttek helyiségei, a falakról nedvesség csorgott a Szajna közelsége miatt, és amikor a folyó alacsonyan állt, még látni lehetett a falakon a régi tapéta darabjait, amelyeket ironikus módon a régi királyok jelképe, az Anjou-liliom díszített.
Így nézhetett ki Marie Antoinette cellája a Conciergerie-ben
Richard-né, amikor észrevette, hogy a királynének már teljesen szétfoszlott a főkötője, és javíthatatlanná vált, kérvényezett számára egy újat. Meglepetésére két fejkötőt is kiutaltak neki a hivatalnokok. Későbbi őrei azonban még nagyobb nyomás alatt voltak. Amikor egyikük, Monsieur Bault egy pamuttakarót kért a királyné számára, hogy ne fázzon a fűtetlen cellában, guillotine-nal fenyegették meg merészségéért. Miután újabb szökési kísérletre derült fény, októberben a viszonylag kíméletes bánásmódnak vége szakadt. Marie Antoinette-től elvették minden ingóságát, gyűrűjét, még aranyóráját is, amelyet édesanyjától, Mária Teréziától kapott, valamint egy medalliont, amiben gyermekei haját őrizte. Esténként már nem égethetett innentől kezdve gyertyát, új cellába vitték, ahol az ablakot félig elfalazták, hogy még véletlenül se lásson ki, és az őröknek fővesztés terhe mellett kell rá vigyázniuk. Innentől senki nem mert vele szóbaállni, ezzel magánya teljessé vált. Feljegyezték, hogy ekkor, életében először kért könyvet, és innentől falta őket. Főleg kalandregényeket olvasott, ezek törték meg egyedül napjai egyhangúságát. Egyes feljegyzések szerint a hideg cellában reuma gyötörte Marie Antoinette-et, a ruhája szétfoszlott és havi vérzései is fájdalmassá váltak.
"Csak a vérem maradt"
A konvent eddigre már megbízta vele a főügyészt, Fouquier-Tinville-t, hogy dolgozzon ki vádiratot az asszonnyal szemben. Három fő vádpontot írnak össze: nemzeti vagyon elpazarlása, információ átadása az ellenségnek (árulás) és összeesküvés. A bírósági tárgyalás közben érkezett még egy súlyos vád: incesztus, vérfertőzés. Az ügyészség szerint Marie Antoinette saját kisfiával fajtalankodott. A tárgyalásnak ez volt az a pontja, ahol a hallgatóság is felhördült, és az ügyészség is érezte, hogy messzire ment a koholt vádakban. Egyébként a királyné védőinek mindössze egy napjuk volt, hogy felkészüljenek a perre.
Az utolsó tárgyalási nap 20 órán át tartott. Amikor felolvasták a halálos ítéletet, Marie Antoinette egyes források szerint egy szót sem szólt, némán ment ki a teremből. Mások szerint azt mondta: "Királyné voltam, és elvették a koronámat. Feleség, és megölték a férjemet. Anya, de megfosztottak a gyerekeimtől. Csak a vérem maradt. Vegyék el ezt is, de ne késztessenek hosszas szenvedésre!" Igaz vagy sem, hogy ezt mondta, mindenesetre jól összefoglalja mindazt, amin ez az élete utolsó éveiben sokat szenvedett nő keresztülment.
Utolsó éjszakáján engedélyezték, hogy égethessen két gyertyát. Amikor papírt és tintát kért, azt sem utasították vissza. Férje nővérének, Madame Élisabeth-nek írta utolsó levelét. Mivel megkérték, hogy ne özvegyi ruhájában menjen a vesztőhelyre, másnap egy fehér pongyolát öltött magára reggel. Feljegyezték, hogy mivel azt az ingét összevérezte, ami rajta volt, át kellett öltöznie. Megkérte az őt figyelő zsandárt, hogy néhány percre hagyja magára, de az erre nem volt hajlandó, ezért a volt francia királyné az ágya és a fal közé kuporodva öltözött át. Reggel nyolc órakor belépett hozzá a gyóntatópap, akivel azonban nem akart beszélni, mert az felesküdött a forradalomra. Később a hóhér kopogtatott, aki hátrakötötte a kezét és levágta a haját.
Marie Antoinette 1793. október 16-án délelőtt 11 óra tájában távozott a Conciergerie-ből, egy egész őrszakasz kíséretében. Samson, a hóhér a kötél végét fogta, amivel kezeit hátrakötötték. A tömeg megdöbbent ezen, és nem hallatszottak gúnyos kiáltások, mint az ilyenkor általában szokás. Míg férjét csukott hintóban vitték a Concorde-téren (akkor a Köztársaság terén) álló guillotine-ig, addig a volt királynét egy rozoga szekéren. Stefan Zweig regényében az áll: a királyné nem nézett sem jobbra, sem balra, ajkai nem remegtek, teste nem borzongott, és gőgös megvetéssel, mereven ült a járművön. A kivégzésén is bátran, higgadtan viselkedett. Ezt még sajátos módon egyik legnagyobb ellensége, a radikális politikus, Jacques Hébert is elismerte, aki a királyság egyik legelszántabb és mosdatlan szájú bírálója volt, és aki a Pere Duchesne című újságjában azt írta: "Egyébként a szajha mindvégig bátran, szemtelenül viselkedett." Egy évvel később őrá is lecsapott a guillotine.
Marie Antoinette elhagyja a Conciergerie-t
Talán a legszomorúbb mégis az, ahogyan Marie Antoinette kisfiával bántak a forradalmárok, hiszen csak egy ártatlan gyerek volt. Ő apja halálától számítva a rojalisták szemében XVII. Lajos lett, és úgy tudni, hogy rosszul bántak vele fogvatartói. Miután kezdeti gyámja, Simon, a varga otthagyta a Temple-t, még jó egészségben találták. Ezután azonban nem volt állandó gyámja, hanem minden nap mást bíztak meg felügyeletével. Azonban senki nem törődött vele, bezárták, és egyes feljegyzések szerint hat hónapig sötétben tartották, valamint nem szólt hozzá senki fél éven keresztül, csak az ajtó alatt toltak be neki ételt. Egészsége megromlott, és 1795. június 8-án, alig két évvel anyja halála után, mindössze 10 évesen gümőkórban meghalt. A boncolását végző orvos számos heget talált testén, ebből arra lehet következtetni, hogy a gyerekkel valóban rosszul bántak. Fogvatartói a párizsi Szent Margit-temetőben, jeltelen sírba temették.
